2010. október 21., csütörtök

Az otthonszülés apropóján



A Geréb Ágnes és az otthonszülés kapcsán újra fellobbant vita elgondolkodtató - de természetesen nem csak számomra. A hivatalos szervek próbálnak úgy tenni, mintha megdönthetetlen adottság és szükségszerűség lenne a kórházi szülés és mintha Geréb Ágnes, mint főgonosz próbálná rábeszélni a döntésképtelen, kiszolgáltatott kismamákat arra, hogy nagy ívben kerüljék el az orvosokat és a kórházat. Nekem 2 barátnőm is szült otthon, mindketten nagy harmóniában és megelégedettségükre, ezért egy picit talán jobban figyelek a témára. De ha nem így lenne, akkor is példaértékűnek tartom a témakört.

Itt az ideje, hogy mindkét oldalon (sőt a köztes területen álló elfogadók vagy sodródok is) elgondolkodjanak és a pillanatnyi érdekeiket félretéve "emberi valójukkal" gondolkozzanak. A kórházi szülés pártján állók foggal-körömmel, indulattal ragaszkodnak álláspontjukhoz. Az otthonszülést választók pedig kénytelenek a veszélyeket vállalva, titokban, sőt titkolózva világra hozni gyermeküket (ha hivatalosan elfogadott mód lenne az otthon szülés, akkor még a mostaninál is kevesebb veszéllyel kellene számolni - statisztikák a lejjebb olvasható cikkekben). Annyira belénk verték, hogy szülni csak és kizárólag kórházban lehet és szabad, hogy - csekély számú kivételtől eltekintve - meg sem fordul a fejünkben, hogy máshogy is lehet. Pedig mindig mindent lehet máshogy! Mindig van alternatíva. A döntés joga pedig a mi kezünkben van, a mi kezünkben kell, hogy legyen.


Az otthonszülés csak egy példa, de nagyon jól mutatja azt, hogy micsoda indulatokat kavar, ha valaki a társadalom által számára meghatározott, kijelölt szabályoktól el akar térni, saját véleménnyel rendelkezik és azt vállalja is. Az életünk a miénk. Akárhogy is döntünk, a következményeit mi vállaljuk. Felnőttünk, életkorban és szellemileg is egyre inkább. Itt az ideje, hogy megismerve saját vágyainkat, képességeinket, határainkat és lehetőségeinket úgy cselekedjünk, ahogy jónak látjuk. Ez persze azt is jelenti, hogy felelőssé válunk saját cselekedeteinkért. Nem hibáztathatunk másokat, nem foghatjuk a hibás rendszerre, a félresikerült szabályokra (az orvosra, a gyógyszer melllékhatására, az altatásra stb.). Nem válunk többé a körülmények áldozatává, hanem gondolkodó, cselekvő, aktív résztvevői leszünk. A szabad akaratától, a döntés lehetőségétől megfosztott ember olyan, mint egy félkarú óriás, vagy mint egy arany kalitkába zárt madár. A képességei - a képességeink - megvannak.


Az otthonszülés példájánál maradva: felmerül bennem az igény, hogy meghitt, nyugodt körülmények között, az utolsó pillanatban egyébként szükséges kórházba zötykölődés helyett (tudjuk, hogy már ez sem tartozik a kellemes élmények közé) otthon hozzam világra gyermekemet. Utánajárok, hogy milyen lehetőségek állnak a rendelkezésemre (most hivatalosan semmilyen), milyen veszélyei lehetnek és hogy mik azok, amik miatt mindezt mégiscsak vállalnám - vagy esetleg mégsem. Mérlegelek, döntök. Később pedig értékelem a döntésemet és ezáltal saját magamat. Mennyire ismerem magam? Tudom-e előre, hogy mi lesz jó nekem, hogy fogok viselkedni ebben a helyzetben? Talán nem az otthonszülés az, ahol a szabad akarat érvényesítését el kell kezdeni, de azoknak, akik már előrébb járnak ebben a folyamatban, miért is ne lehetne ez is egy opció...
Az illusztrációként választott kép a Symbolon kártyák közül való (a Symbolon képekben megjelenített asztrológiai iskola): címe Az aranykalitka. "A nő semmiben sem szenved hiányt, jól érzi magát, kényelmesen ül a börtönben. Mindene megvan, amit csak megkíván, egyetlen dolgot kivéve: a szabad tér, a szabadság. Ez az ára annak, amit biztonságáért fizetnie kell..."


Ugyan ez az írás alapvetően nem az otthonszülésről szól, csupán annak apropóján keletkezett, álljon itt a témához kapcsolódó néhány anyag.

Néhány rövid cikk a témában:


  1. Az első egy orvos egyszerű, de elgondolkoztató beszámolója arról, hogy hogyan és miért hagyta el a járt utat a járatlanért: "Orvos vagyok, otthon szültem"
  2. Egy kutatóorvos (dr. Czeizel Endre) nyilatkozata a témában: "Az orvos szinte bizonyítani akarja, hogy nem is az asszony szül, hanem ő"
  3. Akik inkább társadalmilag érzékenyek, azoknak ezt az írást érdemes elolvasniuk: "Kié a nő teste? Ki rendelkezik fölötte?"


Készült egy riportműsor is az otthonszülésről.

2010. október 20., szerda

Mennyire ismerjük magunkat?

Engem nagyon foglalkoztat az a kérdés, hogy vajon mennyire ismerjük önmagunkat? Éljük a - többé-kevésbé - kényelmes, megszokott életünket, többnyire nem vállalunk kockázatot, hanem járjuk a jól bevált, megszokott utat - hiszen ott nem érhetnek nagy meglepetések, vagy ha igen, akkor tudjuk, hogy hasonló esetben mit szoktunk tenni. De ez az út valójában csak egy igen vékonyka ösvény! Erről letérve igazi meglepetések várhatnak minket, saját magunkkal kapcsolatban is.


Mert az élet számos dolgával kapcsolatban nincs személyes tapasztalatunk, csak egyfajta elképzelésünk, hogy mi lenne, mit tennénk, ha ez vagy az történne velünk, ha ilyen vagy olyan szituációba kerülnénk. Ez az elképzelés az énképünkhöz kapcsolódik, ami tulajdonképpen az ember elképzelése saját magáról. Az énkép a gyermekkorban alakul ki, a közvetlen környezet visszajelzései alapján, majd később a tábabb környezet is formálja. A szeretetteljes családi légkör általában pozitív önértékelést vált ki a gyermekben. A feszült légkörű, türelmetlen, követelőző családban, ahol kihangsúlyozzák a hibákat, negatív önértékelés alakul ki. Az énkép nemcsak pozitív, vagy negatív lehet, hanem merev (ellenálló), vagy befogadó (változó) is. A serdülőkor vége, felnőttkor eleje felé az énkép nagyjából kialakultnak tekinthető, ekkortól többé-kevésbé védettek vagyunk a külső hatásokkal szemben. Ennek azonban van hátránya is, ugyanis saját útját állja a valós, teljes önismeretnek, vagyis a reális énkép kialakulásának. Ahhoz, hogy fenn tudjuk tartani a magunkról kialakult énképet, az azzal nem egyező véleményekről, információkról nem veszünk tudomást, elkendőzzük, torzítjuk, bagatellizáljuk őket. Ily módon hamis kép alakulhat ki magunkról - saját magunkban.


Pedig az alapos önismeret a személyiségfejlődés és a világ megismerése és elfogadása szempontjából elengedhetetlen. Enélkül azt sem fogjuk megérteni, hogy miért reagálnak ránk nem várt módon embertársaink, miért kerülünk újra és újra bizonyos helyzetekbe. Tudnunk kell, hogy kik vagyunk és milyenek vagyunk, milyen rejtett erősségeinket tudjuk felhasználni és mik a fejlesztendő gyengeségeink - csak így tudjuk kiaknázni a bennünk rejlő lehetőségeket.


És itt jön a lényeg: pont ezzel, ill. gyengeségeinkkel nem szeretnénk szembenézni. Nem véletlenül védjük magunkat - legtöbbször persze öntudatlanul - kisebb-nagyobb energiabefektetéssel. Az önmegismeréshez mindenképpen szükség van arra, hogy őszinték legyünk önmagunkkal szemben, hogy be tudjuk vallani magunknak azokat az igazságokat is, amelyek bevallása fájdalommal jár. Saját magunkban csalódni, elfogadni saját hibáinkat és gyarlóságainkat - a legnehezebb megtapasztalás és feladat életünkben. Ezért sokan inkább próbáljuk fenntartani a látszatot és magunk is elhisszük, hogy a látszat - maga a valóság.


Épp ezért nem tartom sokra az élet különböző területein oly általánosan használt személyiség-teszteket. Ezek ugyanis mind feltételezéseken alapulnak. "Mit tennél, ha a főnököd minden munkát terád testálna, de az elismerést ő aratná le?" "Hogyan reagálnál arra, ha a lakásodban tűz ütne ki?" - "fogalmam sincs, de akkor tudnék jó szívvel belenézni az eset után a tükörbe, ha ... (és itt jön a tetszőleges válasz) tettem volna". Vagyis leginkább az énideálunkra derülhet fény egy ilyen teszt során.

Ezen írás apropóját Feldmár András tegnap olvasott írása adta: "Az önismeret az egy marhaság. Én arra jöttem rá, hogy amit egy tükörből tudok meg magamról, vagy amit az érzelmeim, vagy gondolataim megvizsgálásából szedek ki, az mind triviális vagy hamis ahhoz képest, amire akkor jövök rá, amikor különböző szituációkba kerülök, különböző helyzetekbe teszem magam. Az igazi önismeret nekem az lenne, hogy menjünk csatába, vagy másszuk meg valamelyik hegyet, vagy menjünk el a Mesekörbe, és nézzük meg, hogy hogyan viselkedünk váratlan, ismeretlen helyzetekben. Ebből ismerhetem meg magamat."