Farsang és szerepeink

Talán a farsang és az álarcosbál kapcsán a leginkább átérezhető az, hogy milyen az, ha álarcot veszünk fel és másnak akarunk látszani (és látszunk is), mint akik, amilyenek vagyunk. Az érdekes az, hogy belülről is másnak érezzük magunkat. A külső változást belülről is érezzük, vagy legalábbis érezni véljük. Talán azért, mert úgy próbálunk viselkedni, ahogy szerintünk az viselkedik, aki olyan, mint aminek beöltöztünk, amilyennek álcáztuk magunkat? Szabadabban, esetleg modorosabban, de mindenképpen másképp viselkedünk, már egy egyszerű álarc hatására is.

De igazából nem is kell ennyire messzire menni, mert "a ruha teszi az embert" szólásban is megtalálható egy ehhez hasonló gondolat. Itt nem csak arra gondolok, hogy hogy viszonyulnak, hová helyeznek be azonnal idegenek az öltözetünk láttán, hanem arra is, hogy mi melyik ruhában milyennek érezzük magunkat. Mi nők talán jobban át tudjuk ezt érezni, mint a férfiak, de erre nem mernék megesküdni, mert férfi (ebben az életemben) nem voltam. Ha felveszünk egy elegáns, de leginkább csinos ruhát és egy magas sarkú cipőt, önkéntelenül kihúzzuk magunkat, figyelünk a tartásunkra és szebbnek, vonzóbbnak érezzük magunkat, mint pl. farmerben és pólóban, noha lehet, hogy abban ugyanolyan szépek és vonzók vagyunk, de a csinos öltözettel ennek hangsúlyt is kívánunk adni.

Nézzük az egyéb álarcokat, szerepeket. Egy embernek rengeteg szerepe van: gyerek, szülő, barát, beosztott, főnök stb. Általában mindegyikhez tartozik egy elvárt viselkedésminta, aminek próbálunk megfelelni. Fiatalon, pályakezdő fiatalként, fiatal szülőként talán még nehezünkre esik és szokjuk a szerepet, úgy érezzük, nem sikerül az elvárásoknak megfelelni (másokének vagy saját elvárásainknak?) csiszolódunk, aztán egy idő után általában belejövünk, majd azonosulunk a szereppel. Hányszor előfordul velünk, hogy mondanánk, csinálnánk valamit, de az adott szerephez az nem illik! Pl. hányan hagytuk, hogy a mi arcunkra is fessenek cicát, vagy Pókembert egy gyerekbuliban, pedig a gyerekünk nagyon szerette volna és mi is kíváncsiak voltunk az eredményre, vagy hányan vettük le a tűsarkút a munkahelyen, mert már alig bírtunk benne járni, de nem tettük, mert vezető beosztásban ilyet nem csinál az ember? Azért néha persze előfordul, hogy valaki mégis megtesz valami hasonlót és többen megkönnyebbülve felsóhajtanak és követik a bátor szabályszegőt. Milyen jó érzés egy kicsit álarc, szerep nélkül élni!

A lényeg, amit mondani akarok, hogy az öniserethez vezető hosszú úton nem könnyű a különböző szerepek hozzánk nőtt álarcait és jelmezeit megkülönböztetni és lerángatni magunkról, hogy megláthassuk azt, akik valójában vagyunk. Ő az (vagyis az vagyunk mi), akinek az életfeladatát, a sorsát be kell teljesítenie és ehhez céljai, feladatai vannak. Ha a különböző szerepekhez tartozó célokat követjük, koránt sem biztos, hogy "saját" életfeladatunkat teljesítjük. Itt ismét említhetném azt a bizonyos boldogság érzést, az igazi, belülről fakadót, ami átjárja mindenünket. A munkahelyi célkitűzés elérése (amennyiben ez nem egyezik életcélunkkal) mennyire tölt el boldogsággal? Vagy inkább csak egy kipipált feladat, amivel a "büntetést" elkerüljük?

Van időnk, igényünk ezeken elgondolkodni? Jó lenne, ha lenne... vagyis legyen! :)

Valentín napra

Hogy a csudába kerül egy önismereti blogra a Valentín nap? Nagyon egyszerűen! Csak az élhet boldog párkapcsolatban, aki ismeri önmagát...

A legtöbben azt várjuk a párunktól, hogy boldoggá tegyen minket. Azt várjuk el tőle, hogy találja ki, mitől lennénk boldogok. De vajon mi magunk tisztában vagyunk ezzel? Mármint azzal, hogy mitől vagyunk boldogok? Szerintem eleve fordított megközelítés ez. A boldogság belülről fakad és rendkívül szubjektív. Tudjuk-e egyáltalán, tisztáztuk-e magunkban, hogy mi mit tartunk boldogságnak? Mikor, mitől érezzük magunkat boldognak? Boldogság az, hogy élünk, hogy van tető a fejünk fölött, hogy van mit ennünk, hogy fűtött lakásban élünk? Értékeljük-e azt, hogy a Föld lakosságának kivételezett kisebbségéhez tartozunk ezzel?

Ok, lehet, hogy ez még nem elég, mert ezt adottnak tekintjük, ezért nem értékeljük. Van munkánk, viszonylag szabadon dönthetünk arról, hogy mit szeretnénk csinálni. Sokféle lehetőség közül választhatunk, nem mondják meg nekünk, hogy továbbtanulhatunk-e, nem beszűkült a lehetőségünk, hogy pl. csak a mezőgazdaságban dolgozhatunk vagy nőként háztartásbeliként tölthetjük az egész életünket. Ezt is adottnak vesszük, ezt sem értékeljük.

Van egy társunk. Őt értékeljük? Vagy őt is adottnak vesszük? Vagy értékeljük azt, hogy úgy döntött, megosztja velünk az életét, a gondolatait, örömét, bánatát?

A társ ajándék. A legnagyobb, amit csak kaphatsz.

Önszántából alszik veled, és önszántából ébred melletted. Önként osztja meg veled bánatát, viseli el hangulataidat, bajaidat és haragodat, és este önként tér vissza hozzád. Veled tölti az idejét. ... Légy tehát mindig tudatában, hogy párod csak egy időre bízta rád magát. Hogy meddig? Az csakis tőle függ. Minden nap új ajándék, szeretetének önként nyújtott ajándéka, amikor melletted ébred. (Pierre Franckh)

Nézted már valaha így a párkapcsolatodat? Talán érdemes. Lehet, hogy megváltozik róla a véleményed. Mert bizony ez sem adott, nem mindenkinek és nem örökké. Hacsak nem teszünk meg érte mindent. Mert egy jó kapcsolatban nagyon sok munka van. Elsősorban saját magunkon. Ha magunkat megismertük, ismerjük igényeinket, gyengeségeinket, hibáinkat, de erősségeinket is és mindezt bátran, ám szerényen vállaljuk is, meg merjük mutatni társunknak, akkor már valóban boldogok tudunk lenni és boldoggá tudjuk tenni társunkat is. Mert nem tőle várjuk el, hogy boldoggá tegyen, hanem boldogok vagyunk, hogy vagyunk, hogy együtt vagyunk és osztozhatunk ezen a boldogságon.

Boldog Valentín napot!

A motiváció paradoxona

Ha motivációról beszélünk vagy hallunk, elsősorban a külső motivációkra gondolunk. Saját magunkkal kapcsolatban talán nem mindig, de munkahelyen szinte mindig. Mert hogyan, mivel is motiválja (vagy szándékozik motiválni) egy munkaadó a dolgozóit? Fizetéssel, pénzjutalommal, bónusszal. Vajon meglátszik a munkakedven és a teljesítményen, hogy kinek magasabb a fizetése?

Kísérletek igazolják (az eredeti Karl Duncker német gestaltpszichológus nevéhez fűződik, 1945-ből, Duncker-gyertyaprobléma néven), hogy kreativitást igénylő feladatoknál pont fordított hatása van a külső, anyagiakkal való motivációnak. Ilyenkor sokkal fontosabb, hogy az ember érezze, hogy szabadon dönthet, szabadon választhat a megoldási lehetőségek közül, sőt, még akár teljesen újszerű dolgokat is bevethet az eredmény, a siker érdekében. A kedvvel, lelkesedéssel végzett munka szárnyakat ad és sokkal jobb teljesítményre sarkallja az embert, mint a kilátásba helyezett pénzbeli motiváció. Természetesen ez azt is jelenti, hogy rutinfeladatoknál, kész megoldási képletek alkalmazásával végezhető munkák esetében a pénz igenis motiváló erő, de egyre több cég fedezi fel a belső motiváció erejét és szerepét.

Hányan vagyunk úgy, hogy a kötelező munkában hamar elfáradunk és kedvünket veszítjük, de ha olyasmit csinálhatunk, amit szívesen végzünk, mert megmozdul bennünk tőle valami, akkor szárnyalni kezdünk és szinte fáradhatatlanul, éjszakába nyúlóan tudunk akár egy fárasztó nap után is foglalkozni ezzel a másfajta feladattal. Ez a belső motiváció ereje!

Tehát figyeljük meg, hogy melyek azok a feladatok, tevékenységek, amik örömmel töltenek el és felszabadítják belső erőforrásainkat. Nagy valószínűséggel ezeknek köze van életfeladatunkhoz is, hiszen olyan készségekkel, képességekkel születünk, amik életfeladatunkban támogatnak minket. Semmi sem véletlen az életünkben, csak egy kicsit oda kell figyelnünk.

10 perccel azután, hogy ezt az írást lezártam, kaptam egy kör e-mail-t. Többek között ez is olvasható benne: "Akkor leszünk igazán szabadok, ha tudjuk, mire van szükségünk. Ezt viszont csak akkor tapasztaljuk meg, ha figyelünk magunkra és a szükséglegeinkre és megtanuljuk azokat egészségesen megvalósítani. A legjobban úgy ismerhetjük meg magunkat, ha figyelmünket nem a külvilág elismerésére irányítjuk, hanem arra, hogy észrevegyük, vajon belül boldogok vagyunk-e. Figyeljünk befelé, saját magunkra."

Hát mi más ez, ha nem egy jel, egy megerősítés?