Farsang és szerepeink

Talán a farsang és az álarcosbál kapcsán a leginkább átérezhető az, hogy milyen az, ha álarcot veszünk fel és másnak akarunk látszani (és látszunk is), mint akik, amilyenek vagyunk. Az érdekes az, hogy belülről is másnak érezzük magunkat. A külső változást belülről is érezzük, vagy legalábbis érezni véljük. Talán azért, mert úgy próbálunk viselkedni, ahogy szerintünk az viselkedik, aki olyan, mint aminek beöltöztünk, amilyennek álcáztuk magunkat? Szabadabban, esetleg modorosabban, de mindenképpen másképp viselkedünk, már egy egyszerű álarc hatására is.

De igazából nem is kell ennyire messzire menni, mert "a ruha teszi az embert" szólásban is megtalálható egy ehhez hasonló gondolat. Itt nem csak arra gondolok, hogy hogy viszonyulnak, hová helyeznek be azonnal idegenek az öltözetünk láttán, hanem arra is, hogy mi melyik ruhában milyennek érezzük magunkat. Mi nők talán jobban át tudjuk ezt érezni, mint a férfiak, de erre nem mernék megesküdni, mert férfi (ebben az életemben) nem voltam. Ha felveszünk egy elegáns, de leginkább csinos ruhát és egy magas sarkú cipőt, önkéntelenül kihúzzuk magunkat, figyelünk a tartásunkra és szebbnek, vonzóbbnak érezzük magunkat, mint pl. farmerben és pólóban, noha lehet, hogy abban ugyanolyan szépek és vonzók vagyunk, de a csinos öltözettel ennek hangsúlyt is kívánunk adni.

Nézzük az egyéb álarcokat, szerepeket. Egy embernek rengeteg szerepe van: gyerek, szülő, barát, beosztott, főnök stb. Általában mindegyikhez tartozik egy elvárt viselkedésminta, aminek próbálunk megfelelni. Fiatalon, pályakezdő fiatalként, fiatal szülőként talán még nehezünkre esik és szokjuk a szerepet, úgy érezzük, nem sikerül az elvárásoknak megfelelni (másokének vagy saját elvárásainknak?) csiszolódunk, aztán egy idő után általában belejövünk, majd azonosulunk a szereppel. Hányszor előfordul velünk, hogy mondanánk, csinálnánk valamit, de az adott szerephez az nem illik! Pl. hányan hagytuk, hogy a mi arcunkra is fessenek cicát, vagy Pókembert egy gyerekbuliban, pedig a gyerekünk nagyon szerette volna és mi is kíváncsiak voltunk az eredményre, vagy hányan vettük le a tűsarkút a munkahelyen, mert már alig bírtunk benne járni, de nem tettük, mert vezető beosztásban ilyet nem csinál az ember? Azért néha persze előfordul, hogy valaki mégis megtesz valami hasonlót és többen megkönnyebbülve felsóhajtanak és követik a bátor szabályszegőt. Milyen jó érzés egy kicsit álarc, szerep nélkül élni!

A lényeg, amit mondani akarok, hogy az öniserethez vezető hosszú úton nem könnyű a különböző szerepek hozzánk nőtt álarcait és jelmezeit megkülönböztetni és lerángatni magunkról, hogy megláthassuk azt, akik valójában vagyunk. Ő az (vagyis az vagyunk mi), akinek az életfeladatát, a sorsát be kell teljesítenie és ehhez céljai, feladatai vannak. Ha a különböző szerepekhez tartozó célokat követjük, koránt sem biztos, hogy "saját" életfeladatunkat teljesítjük. Itt ismét említhetném azt a bizonyos boldogság érzést, az igazi, belülről fakadót, ami átjárja mindenünket. A munkahelyi célkitűzés elérése (amennyiben ez nem egyezik életcélunkkal) mennyire tölt el boldogsággal? Vagy inkább csak egy kipipált feladat, amivel a "büntetést" elkerüljük?

Van időnk, igényünk ezeken elgondolkodni? Jó lenne, ha lenne... vagyis legyen! :)

Valentín napra

Hogy a csudába kerül egy önismereti blogra a Valentín nap? Nagyon egyszerűen! Csak az élhet boldog párkapcsolatban, aki ismeri önmagát...

A legtöbben azt várjuk a párunktól, hogy boldoggá tegyen minket. Azt várjuk el tőle, hogy találja ki, mitől lennénk boldogok. De vajon mi magunk tisztában vagyunk ezzel? Mármint azzal, hogy mitől vagyunk boldogok? Szerintem eleve fordított megközelítés ez. A boldogság belülről fakad és rendkívül szubjektív. Tudjuk-e egyáltalán, tisztáztuk-e magunkban, hogy mi mit tartunk boldogságnak? Mikor, mitől érezzük magunkat boldognak? Boldogság az, hogy élünk, hogy van tető a fejünk fölött, hogy van mit ennünk, hogy fűtött lakásban élünk? Értékeljük-e azt, hogy a Föld lakosságának kivételezett kisebbségéhez tartozunk ezzel?

Ok, lehet, hogy ez még nem elég, mert ezt adottnak tekintjük, ezért nem értékeljük. Van munkánk, viszonylag szabadon dönthetünk arról, hogy mit szeretnénk csinálni. Sokféle lehetőség közül választhatunk, nem mondják meg nekünk, hogy továbbtanulhatunk-e, nem beszűkült a lehetőségünk, hogy pl. csak a mezőgazdaságban dolgozhatunk vagy nőként háztartásbeliként tölthetjük az egész életünket. Ezt is adottnak vesszük, ezt sem értékeljük.

Van egy társunk. Őt értékeljük? Vagy őt is adottnak vesszük? Vagy értékeljük azt, hogy úgy döntött, megosztja velünk az életét, a gondolatait, örömét, bánatát?

A társ ajándék. A legnagyobb, amit csak kaphatsz.

Önszántából alszik veled, és önszántából ébred melletted. Önként osztja meg veled bánatát, viseli el hangulataidat, bajaidat és haragodat, és este önként tér vissza hozzád. Veled tölti az idejét. ... Légy tehát mindig tudatában, hogy párod csak egy időre bízta rád magát. Hogy meddig? Az csakis tőle függ. Minden nap új ajándék, szeretetének önként nyújtott ajándéka, amikor melletted ébred. (Pierre Franckh)

Nézted már valaha így a párkapcsolatodat? Talán érdemes. Lehet, hogy megváltozik róla a véleményed. Mert bizony ez sem adott, nem mindenkinek és nem örökké. Hacsak nem teszünk meg érte mindent. Mert egy jó kapcsolatban nagyon sok munka van. Elsősorban saját magunkon. Ha magunkat megismertük, ismerjük igényeinket, gyengeségeinket, hibáinkat, de erősségeinket is és mindezt bátran, ám szerényen vállaljuk is, meg merjük mutatni társunknak, akkor már valóban boldogok tudunk lenni és boldoggá tudjuk tenni társunkat is. Mert nem tőle várjuk el, hogy boldoggá tegyen, hanem boldogok vagyunk, hogy vagyunk, hogy együtt vagyunk és osztozhatunk ezen a boldogságon.

Boldog Valentín napot!

A motiváció paradoxona

Ha motivációról beszélünk vagy hallunk, elsősorban a külső motivációkra gondolunk. Saját magunkkal kapcsolatban talán nem mindig, de munkahelyen szinte mindig. Mert hogyan, mivel is motiválja (vagy szándékozik motiválni) egy munkaadó a dolgozóit? Fizetéssel, pénzjutalommal, bónusszal. Vajon meglátszik a munkakedven és a teljesítményen, hogy kinek magasabb a fizetése?

Kísérletek igazolják (az eredeti Karl Duncker német gestaltpszichológus nevéhez fűződik, 1945-ből, Duncker-gyertyaprobléma néven), hogy kreativitást igénylő feladatoknál pont fordított hatása van a külső, anyagiakkal való motivációnak. Ilyenkor sokkal fontosabb, hogy az ember érezze, hogy szabadon dönthet, szabadon választhat a megoldási lehetőségek közül, sőt, még akár teljesen újszerű dolgokat is bevethet az eredmény, a siker érdekében. A kedvvel, lelkesedéssel végzett munka szárnyakat ad és sokkal jobb teljesítményre sarkallja az embert, mint a kilátásba helyezett pénzbeli motiváció. Természetesen ez azt is jelenti, hogy rutinfeladatoknál, kész megoldási képletek alkalmazásával végezhető munkák esetében a pénz igenis motiváló erő, de egyre több cég fedezi fel a belső motiváció erejét és szerepét.

Hányan vagyunk úgy, hogy a kötelező munkában hamar elfáradunk és kedvünket veszítjük, de ha olyasmit csinálhatunk, amit szívesen végzünk, mert megmozdul bennünk tőle valami, akkor szárnyalni kezdünk és szinte fáradhatatlanul, éjszakába nyúlóan tudunk akár egy fárasztó nap után is foglalkozni ezzel a másfajta feladattal. Ez a belső motiváció ereje!

Tehát figyeljük meg, hogy melyek azok a feladatok, tevékenységek, amik örömmel töltenek el és felszabadítják belső erőforrásainkat. Nagy valószínűséggel ezeknek köze van életfeladatunkhoz is, hiszen olyan készségekkel, képességekkel születünk, amik életfeladatunkban támogatnak minket. Semmi sem véletlen az életünkben, csak egy kicsit oda kell figyelnünk.

10 perccel azután, hogy ezt az írást lezártam, kaptam egy kör e-mail-t. Többek között ez is olvasható benne: "Akkor leszünk igazán szabadok, ha tudjuk, mire van szükségünk. Ezt viszont csak akkor tapasztaljuk meg, ha figyelünk magunkra és a szükséglegeinkre és megtanuljuk azokat egészségesen megvalósítani. A legjobban úgy ismerhetjük meg magunkat, ha figyelmünket nem a külvilág elismerésére irányítjuk, hanem arra, hogy észrevegyük, vajon belül boldogok vagyunk-e. Figyeljünk befelé, saját magunkra."

Hát mi más ez, ha nem egy jel, egy megerősítés?

A szeretetről

Az alábbiakban egy olyan írás olvasható, ami nem saját "termék" (www.biegelbauer.freeblog.hu), de szeretném, ha mindig szem előtt lenne. Akár nap mint nap érdemes elolvasni és egy kicsit meditálni rajta. Nekem is. Ma amúgy is azon szeretteinkre gondolunk, akik már nem lehetnek velünk. Ha korábban nem tudtuk szeretetünket kimondani, kimutatni, az is sokat jelent, ha ezt utólag, gondolatban megtesszük.

A létezés törvénye a szeretet. Ám a létezés sokszínűsége ezt a törvényt ezerszínűre bontja. A következőkben az emberi létezés és együttélés néhány alapelvét vesszük szemügyre. Ezek megértése talán segít az olykor kilátástalannak tűnő kapcsolat valós értelmezésében, és esélyt adhat az együttélés ellentéteinek megoldására.

1. Életünk minden történése, eseménye lehetőséget nyújt a bennünk folyamatosan jelenlévő teljesség felismerésére, megélésére.
2. Ha nem jön létre a felismerés, akkor is előbbre visz. Tanít. Ha nem okultunk, megismétlődik. Minden, ami körülöttünk történik, egy-egy lépés önmagunk, a teljesség felé.
3. Az emberi találkozások kiemelt fontosságú üzenetek az életünkben.
4. Minden ember, akivel találkozom, tükör, amelyben megpillanthatom addig nem ismert arcomat.
5. A számomra ismeretlen vonásaim azok az emberi magatartásformák, amelyeket egyáltalán nem, vagy csak nagyon nehezen tudok elviselni a másik emberben. Minden, ami zavar a másikban, az a bennem fel nem ismert, tudomásul nem vett, letagadott személyiségjellemzőm. Vakok vagyunk önmagunk "rossz" tulajdonságaira.
6. Ha bármiért is elítélek másokat, magamat ítélem el. Az, amiért őket elítélem, bennem is jelenlévő és intenzíven, tudattalanul ható erő.
7. Amikor a másik számomra elviselhetetlen tulajdonságait elfogadom, akkor fogadtam el magamban a fel nem ismert és elutasított tulajdonságaimat. Ettől kezdve már nem az irányít engem, hanem én irányítom azt.
8. Egy kapcsolatban csak az tekinti tulajdonának a másikat, aki nem adta oda magát a másiknak. Az alapállás nem az "én a tied vagyok", hanem a "te az enyém vagy". Másképp kifejezve: nem szereti a másikat.
9. Egy kapcsolatban, aki dominanciára törekszik, azaz felül akar kerekedni a másikon, irányítani akarja őt, az a saját gyengeségéről, mélyen rejlő önbizalomhiányáról tesz tanúbizonyságot. Aki valóban erős, az nem törekszik irányításra, mert úgyis ő irányít, ami annyit jelent, hogy őrködik mindkettőjük szabadsága felett.
10. A párkapcsolatban nincs olyan, hogy "megengedem" a másiknak, hogy ezt és azt tegye. Ahol engedélyt ad az egyik fél a másiknak, az nem párkapcsolat, nem önkéntes, mellérendelő viszony, hanem úr és szolga viszony, amiben lehet élni, de nem érdemes.
11. Életünkben minden kényszer látszólagos. Nekünk embereknek sohasem kell semmit sem megtennünk. Szabadságunk lehetővé teszi, hogy akár az életünk árán is ellenálljunk a kényszernek.

Az otthonszülés apropóján

A Geréb Ágnes és az otthonszülés kapcsán újra fellobbant vita elgondolkodtató - de természetesen nem csak számomra. A hivatalos szervek próbálnak úgy tenni, mintha megdönthetetlen adottság és szükségszerűség lenne a kórházi szülés és mintha Geréb Ágnes, mint főgonosz próbálná rábeszélni a döntésképtelen, kiszolgáltatott kismamákat arra, hogy nagy ívben kerüljék el az orvosokat és a kórházat. Nekem 2 barátnőm is szült otthon, mindketten nagy harmóniában és megelégedettségükre, ezért egy picit talán jobban figyelek a témára. De ha nem így lenne, akkor is példaértékűnek tartom a témakört.

Itt az ideje, hogy mindkét oldalon (sőt a köztes területen álló elfogadók vagy sodródok is) elgondolkodjanak és a pillanatnyi érdekeiket félretéve "emberi valójukkal" gondolkozzanak. A kórházi szülés pártján állók foggal-körömmel, indulattal ragaszkodnak álláspontjukhoz. Az otthonszülést választók pedig kénytelenek a veszélyeket vállalva, titokban, sőt titkolózva világra hozni gyermeküket (ha hivatalosan elfogadott mód lenne az otthon szülés, akkor még a mostaninál is kevesebb veszéllyel kellene számolni - statisztikák a lejjebb olvasható cikkekben). Annyira belénk verték, hogy szülni csak és kizárólag kórházban lehet és szabad, hogy - csekély számú kivételtől eltekintve - meg sem fordul a fejünkben, hogy máshogy is lehet. Pedig mindig mindent lehet máshogy! Mindig van alternatíva. A döntés joga pedig a mi kezünkben van, a mi kezünkben kell, hogy legyen.

Az otthonszülés csak egy példa, de nagyon jól mutatja azt, hogy micsoda indulatokat kavar, ha valaki a társadalom által számára meghatározott, kijelölt szabályoktól el akar térni, saját véleménnyel rendelkezik és azt vállalja is. Az életünk a miénk. Akárhogy is döntünk, a következményeit mi vállaljuk. Felnőttünk, életkorban és szellemileg is egyre inkább. Itt az ideje, hogy megismerve saját vágyainkat, képességeinket, határainkat és lehetőségeinket úgy cselekedjünk, ahogy jónak látjuk. Ez persze azt is jelenti, hogy felelőssé válunk saját cselekedeteinkért. Nem hibáztathatunk másokat, nem foghatjuk a hibás rendszerre, a félresikerült szabályokra (az orvosra, a gyógyszer melllékhatására, az altatásra stb.). Nem válunk többé a körülmények áldozatává, hanem gondolkodó, cselekvő, aktív résztvevői leszünk. A szabad akaratától, a döntés lehetőségétől megfosztott ember olyan, mint egy félkarú óriás, vagy mint egy arany kalitkába zárt madár. A képességei - a képességeink - megvannak.

Az otthonszülés példájánál maradva: felmerül bennem az igény, hogy meghitt, nyugodt körülmények között, az utolsó pillanatban egyébként szükséges kórházba zötykölődés helyett (tudjuk, hogy már ez sem tartozik a kellemes élmények közé) otthon hozzam világra gyermekemet. Utánajárok, hogy milyen lehetőségek állnak a rendelkezésemre (most hivatalosan semmilyen), milyen veszélyei lehetnek és hogy mik azok, amik miatt mindezt mégiscsak vállalnám - vagy esetleg mégsem. Mérlegelek, döntök. Később pedig értékelem a döntésemet és ezáltal saját magamat. Mennyire ismerem magam? Tudom-e előre, hogy mi lesz jó nekem, hogy fogok viselkedni ebben a helyzetben? Talán nem az otthonszülés az, ahol a szabad akarat érvényesítését el kell kezdeni, de azoknak, akik már előrébb járnak ebben a folyamatban, miért is ne lehetne ez is egy opció...

Az illusztrációként választott kép a Symbolon kártyák közül való (a Symbolon képekben megjelenített asztrológiai iskola): címe Az aranykalitka. "A nő semmiben sem szenved hiányt, jól érzi magát, kényelmesen ül a börtönben. Mindene megvan, amit csak megkíván, egyetlen dolgot kivéve: a szabad tér, a szabadság. Ez az ára annak, amit biztonságáért fizetnie kell..."

Ugyan ez az írás alapvetően nem az otthonszülésről szól, csupán annak apropóján keletkezett, álljon itt a témához kapcsolódó néhány anyag.

Néhány rövid cikk a témában:

1. Az első egy orvos egyszerű, de elgondolkoztató beszámolója arról, hogy hogyan és miért hagyta el a járt utat a járatlanért: "Orvos vagyok, otthon szültem"
2. Egy kutatóorvos (dr. Czeizel Endre) nyilatkozata a témában: "Az orvos szinte bizonyítani akarja, hogy nem is az asszony szül, hanem ő"
3. Akik inkább társadalmilag érzékenyek, azoknak ezt az írást érdemes elolvasniuk: "Kié a nő teste? Ki rendelkezik fölötte?"

Készült egy riportműsor is az otthonszülésről.

Mennyire ismerjük magunkat?

Engem nagyon foglalkoztat az a kérdés, hogy vajon mennyire ismerjük önmagunkat? Éljük a - többé-kevésbé - kényelmes, megszokott életünket, többnyire nem vállalunk kockázatot, hanem járjuk a jól bevált, megszokott utat - hiszen ott nem érhetnek nagy meglepetések, vagy ha igen, akkor tudjuk, hogy hasonló esetben mit szoktunk tenni. De ez az út valójában csak egy igen vékonyka ösvény! Erről letérve igazi meglepetések várhatnak minket, saját magunkkal kapcsolatban is.

Mert az élet számos dolgával kapcsolatban nincs személyes tapasztalatunk, csak egyfajta elképzelésünk, hogy mi lenne, mit tennénk, ha ez vagy az történne velünk, ha ilyen vagy olyan szituációba kerülnénk. Ez az elképzelés az énképünkhöz kapcsolódik, ami tulajdonképpen az ember elképzelése saját magáról. Az énkép a gyermekkorban alakul ki, a közvetlen környezet visszajelzései alapján, majd később a tábabb környezet is formálja. A szeretetteljes családi légkör általában pozitív önértékelést vált ki a gyermekben. A feszült légkörű, türelmetlen, követelőző családban, ahol kihangsúlyozzák a hibákat, negatív önértékelés alakul ki. Az énkép nemcsak pozitív, vagy negatív lehet, hanem merev (ellenálló), vagy befogadó (változó) is. A serdülőkor vége, felnőttkor eleje felé az énkép nagyjából kialakultnak tekinthető, ekkortól többé-kevésbé védettek vagyunk a külső hatásokkal szemben. Ennek azonban van hátránya is, ugyanis saját útját állja a valós, teljes önismeretnek, vagyis a reális énkép kialakulásának. Ahhoz, hogy fenn tudjuk tartani a magunkról kialakult énképet, az azzal nem egyező véleményekről, információkról nem veszünk tudomást, elkendőzzük, torzítjuk, bagatellizáljuk őket. Ily módon hamis kép alakulhat ki magunkról - saját magunkban.

Pedig az alapos önismeret a személyiségfejlődés és a világ megismerése és elfogadása szempontjából elengedhetetlen. Enélkül azt sem fogjuk megérteni, hogy miért reagálnak ránk nem várt módon embertársaink, miért kerülünk újra és újra bizonyos helyzetekbe. Tudnunk kell, hogy kik vagyunk és milyenek vagyunk, milyen rejtett erősségeinket tudjuk felhasználni és mik a fejlesztendő gyengeségeink - csak így tudjuk kiaknázni a bennünk rejlő lehetőségeket.

És itt jön a lényeg: pont ezzel, ill. gyengeségeinkkel nem szeretnénk szembenézni. Nem véletlenül védjük magunkat - legtöbbször persze öntudatlanul - kisebb-nagyobb energiabefektetéssel. Az önmegismeréshez mindenképpen szükség van arra, hogy őszinték legyünk önmagunkkal szemben, hogy be tudjuk vallani magunknak azokat az igazságokat is, amelyek bevallása fájdalommal jár. Saját magunkban csalódni, elfogadni saját hibáinkat és gyarlóságainkat - a legnehezebb megtapasztalás és feladat életünkben. Ezért sokan inkább próbáljuk fenntartani a látszatot és magunk is elhisszük, hogy a látszat - maga a valóság.

Épp ezért nem tartom sokra az élet különböző területein oly általánosan használt személyiség-teszteket. Ezek ugyanis mind feltételezéseken alapulnak. "Mit tennél, ha a főnököd minden munkát terád testálna, de az elismerést ő aratná le?" "Hogyan reagálnál arra, ha a lakásodban tűz ütne ki?" - "fogalmam sincs, de akkor tudnék jó szívvel belenézni az eset után a tükörbe, ha ... (és itt jön a tetszőleges válasz) tettem volna". Vagyis leginkább az énideálunkra derülhet fény egy ilyen teszt során.

Ezen írás apropóját Feldmár András tegnap olvasott írása adta: "Az önismeret az egy marhaság. Én arra jöttem rá, hogy amit egy tükörből tudok meg magamról, vagy amit az érzelmeim, vagy gondolataim megvizsgálásából szedek ki, az mind triviális vagy hamis ahhoz képest, amire akkor jövök rá, amikor különböző szituációkba kerülök, különböző helyzetekbe teszem magam. Az igazi önismeret nekem az lenne, hogy menjünk csatába, vagy másszuk meg valamelyik hegyet, vagy menjünk el a Mesekörbe, és nézzük meg, hogy hogyan viselkedünk váratlan, ismeretlen helyzetekben. Ebből ismerhetem meg magamat."

Az önismeret alapjai

Az élet értelmének kérdése nem mai, modern korunkban merült fel először, noha ma reneszánszát éli és minden magára valamit is adó magazin legalább egy cikk erejéig foglalkozik a témával - az ember ősidők óta kutatja az élet értelmét. Még azokban is felmerül valamilyen formában ez a kérdés, akik az életet egyfajta rutinként, történéseit tőlük független, befolyásolhatatlan törvényszerűségnek élik meg - "ilyen az élet - ez van, nincs mit tenni". De tényleg ilyennek kell lennie? El kell-e fogadnunk mindent, ahogy van, vagy érdemes időnként megkérdőjelezni, vagy legalábbis megkísérelni megérteni a dolgok értelmét? Ez a kérdés ugyanúgy vonatkoztatható saját magunkra is - "miért vagyok ilyen, miért viselkedek így, miért kerülök ilyen szituációkba?". Ezen a ponton törvényszerűen belép az önismeret kérdése. Vajon mennyire ismerjük saját magunkat? És mennyire ismernek minket mások? Hagyjuk-e (merjük-e hagyni), hogy megismerjenek és valódi énünket szabadjára engedjük?

A világ és embertársaink megismerése előtt önmagunk megismerésével kell kezdenünk. Csak akkor érthetünk meg másokat, ha előbb megértjük, megismerjük saját mozgatórugóinkat. Ha rájövünk, mennyi mindent "takargatunk" saját magunk előtt is és mennyi tudattalan cselekedetünk van, kevésbé leszünk hajlamosak pálcát törni más emberek fölött és elnézőbbé, megértőbbé, toleránsabbá válunk. Ez ad egyfajta megnyugvást, csökkenti a bennünk lévő belső feszültséget, ezáltal közelebb kerülünk a hőn áhított boldogsághoz. Mert a boldogság belülről fakad!

"Életünk tehát nem más, mint egy folyamatos önfelismerési út, amelynek során elnyomottabb, "sötétebb", az ösztönszintről eredő, ill. túlhajtott belső tartalmainkat emeljük a tudatosság fényébe, hogy azok többé ne uralkodhassanak rajtunk, ne szigetelhessenek el bennünket." (Rakonczai József - Üzenetek önmagunknak)

"Kulcsfontosságú bizonyos minták, bevett szokások, ítélkezési formák felismerése és kiküszöbölése. Ezek ugyanis óriási energiamennyiséget emésztenek fel, vonnak el kreatív lényünktől, ráadásul teremthetnek olyan csapdaszerű élethelyzeteket is, amelyek a kilátástalanság, a feladás lelkiállapotát hozzák létre, aláássák emberi kapcsolatainkat, önmegvalósításunkat. De legalább ilyen fontos mások hitének, nézetrendszerének, tudásszintjének az elfogadása, tiszteletben tartása." (Rakonczai József - Üzenetek önmagunknak)

Önismerethez számos úton juthatunk, ezek egy része önálló, belső munka, más részük külső segítség igénybevételét jelenti. Ezek közé sorolható többek között két ősi tudomány, az asztrológia és a grafológia is.