Mennyire ismerjük magunkat?

Engem nagyon foglalkoztat az a kérdés, hogy vajon mennyire ismerjük önmagunkat? Éljük a - többé-kevésbé - kényelmes, megszokott életünket, többnyire nem vállalunk kockázatot, hanem járjuk a jól bevált, megszokott utat - hiszen ott nem érhetnek nagy meglepetések, vagy ha igen, akkor tudjuk, hogy hasonló esetben mit szoktunk tenni. De ez az út valójában csak egy igen vékonyka ösvény! Erről letérve igazi meglepetések várhatnak minket, saját magunkkal kapcsolatban is.

Mert az élet számos dolgával kapcsolatban nincs személyes tapasztalatunk, csak egyfajta elképzelésünk, hogy mi lenne, mit tennénk, ha ez vagy az történne velünk, ha ilyen vagy olyan szituációba kerülnénk. Ez az elképzelés az énképünkhöz kapcsolódik, ami tulajdonképpen az ember elképzelése saját magáról. Az énkép a gyermekkorban alakul ki, a közvetlen környezet visszajelzései alapján, majd később a tábabb környezet is formálja. A szeretetteljes családi légkör általában pozitív önértékelést vált ki a gyermekben. A feszült légkörű, türelmetlen, követelőző családban, ahol kihangsúlyozzák a hibákat, negatív önértékelés alakul ki. Az énkép nemcsak pozitív, vagy negatív lehet, hanem merev (ellenálló), vagy befogadó (változó) is. A serdülőkor vége, felnőttkor eleje felé az énkép nagyjából kialakultnak tekinthető, ekkortól többé-kevésbé védettek vagyunk a külső hatásokkal szemben. Ennek azonban van hátránya is, ugyanis saját útját állja a valós, teljes önismeretnek, vagyis a reális énkép kialakulásának. Ahhoz, hogy fenn tudjuk tartani a magunkról kialakult énképet, az azzal nem egyező véleményekről, információkról nem veszünk tudomást, elkendőzzük, torzítjuk, bagatellizáljuk őket. Ily módon hamis kép alakulhat ki magunkról - saját magunkban.

Pedig az alapos önismeret a személyiségfejlődés és a világ megismerése és elfogadása szempontjából elengedhetetlen. Enélkül azt sem fogjuk megérteni, hogy miért reagálnak ránk nem várt módon embertársaink, miért kerülünk újra és újra bizonyos helyzetekbe. Tudnunk kell, hogy kik vagyunk és milyenek vagyunk, milyen rejtett erősségeinket tudjuk felhasználni és mik a fejlesztendő gyengeségeink - csak így tudjuk kiaknázni a bennünk rejlő lehetőségeket.

És itt jön a lényeg: pont ezzel, ill. gyengeségeinkkel nem szeretnénk szembenézni. Nem véletlenül védjük magunkat - legtöbbször persze öntudatlanul - kisebb-nagyobb energiabefektetéssel. Az önmegismeréshez mindenképpen szükség van arra, hogy őszinték legyünk önmagunkkal szemben, hogy be tudjuk vallani magunknak azokat az igazságokat is, amelyek bevallása fájdalommal jár. Saját magunkban csalódni, elfogadni saját hibáinkat és gyarlóságainkat - a legnehezebb megtapasztalás és feladat életünkben. Ezért sokan inkább próbáljuk fenntartani a látszatot és magunk is elhisszük, hogy a látszat - maga a valóság.

Épp ezért nem tartom sokra az élet különböző területein oly általánosan használt személyiség-teszteket. Ezek ugyanis mind feltételezéseken alapulnak. "Mit tennél, ha a főnököd minden munkát terád testálna, de az elismerést ő aratná le?" "Hogyan reagálnál arra, ha a lakásodban tűz ütne ki?" - "fogalmam sincs, de akkor tudnék jó szívvel belenézni az eset után a tükörbe, ha ... (és itt jön a tetszőleges válasz) tettem volna". Vagyis leginkább az énideálunkra derülhet fény egy ilyen teszt során.

Ezen írás apropóját Feldmár András tegnap olvasott írása adta: "Az önismeret az egy marhaság. Én arra jöttem rá, hogy amit egy tükörből tudok meg magamról, vagy amit az érzelmeim, vagy gondolataim megvizsgálásából szedek ki, az mind triviális vagy hamis ahhoz képest, amire akkor jövök rá, amikor különböző szituációkba kerülök, különböző helyzetekbe teszem magam. Az igazi önismeret nekem az lenne, hogy menjünk csatába, vagy másszuk meg valamelyik hegyet, vagy menjünk el a Mesekörbe, és nézzük meg, hogy hogyan viselkedünk váratlan, ismeretlen helyzetekben. Ebből ismerhetem meg magamat."